#családi tortúra – Kerékpárral a Dunakanyarban
Bátrak voltunk, úgy gondoltuk, kombináljuk a vonatot a kerékpározással. Tudtuk, ha a MÁV is benne van a képletben, az sok bizonytalanságot hordoz, ezért nem is terveztünk olyan programokat, amelyekre pontos időpontra kell érkezni. Hiszen Magyarországon nem úgy van, mint Japánban, ahol a vasúttársaság sajtóközleményt adott ki a menetrendhez képest 20 másodperccel korábbi vonatindulás miatt. Nálunk örüljön az ember, ha egyáltalán megérkezik a célállomásra. Szóval vonattal mentünk Zebegényig, onnét kerékpárral a Duna-menti kerékpárúton Gödig, majd vonattal vissza Budapestre.
A Nyugati pályaudvarról indultunk. Odáig szinte végig lefelé kellett gurulnunk, gondoltuk, tuti gyorsan odaérünk, s ebben bízva beiktattunk egy reggelit az egyik gyorsétteremben. Hiba volt. A kiszolgálás csigalassan ment, amikor végre megkaptuk az ételt, nem az volt a tálcán, amit rendeltünk, újra sorba álltunk, s amikor végre el tudtunk volna indulni, rég nem látott ismerőssel találkoztunk, nem mehettünk el mellette szó nélkül. Végül mindössze 25 percünk maradt, hogy elérjük a vonatot, s akkor még csak Budán, a Szilágyi Erzsébet fasor végén voltunk.
− Belefér – mondogattuk egymásnak. Csakhogy éppen felújították a Margit hidat, ezért a bicajokat kizárólag tolni lehetett. Próbáltuk átverekedni magunkat a járdán hullámzó tömegen, s öt perccel a vonat indulása előtt sikerült elérni a Jászai Mari térig, ahonnan kerékpárral néhány perc az állomás. Hajtottunk, Benedek mögöttem ült a gyerekülésben, s azt kiabálta: elmegy a vonat, elmegy a vonat, lekéssük a vonatot! Nyugtattam, hogy Magyarországon a vonat nem indul pontosan, nyugodjon meg, mire a férjem, Balázs halkan megjegyezte: jegyet még nem vettünk.
Szerencsére barátaink, Kriszta és Marci, amikor látták, hogy percek vannak csak az indulásig, de mi még sehol, megvették nekünk is a jegyeket. Így végül együtt rohantunk a kerékpárok szállítására kijelölt kocsikhoz. Az első tele volt. A második tele volt. A kalauz sípolt, mi a harmadik vagonba fúrtuk be magunkat, s ezzel gyakorlatilag leállítottuk a kocsin átmenő forgalmat, s imába foglaltuk a közlekedésért és a MÁV-ért felelős miniszter nevét.
Mire Zebegénybe értünk, már csak nevettünk a reggelen. A peronról a meredek lépcsőn levittük a kerékpárokat, majd a vasúti viadukt alatt haladva, a főutat keresztezve elindultunk a kijelölt kerékpárúton Budapest irányába. A Dunakanyarban a kerékpárút nagyjából végig a Duna mellett halad. Jobb oldalon a Prédikálószék orma, míg a bal oldalon a Szent Mihály-hegy sziklás oldala övezte utunkat. Más dolgunk nem volt, mint nyugodt tempóban tekerni és élvezni a látványt. Beértünk Nagymarosra, ahol a kerékpárút mellett van egy szuper játszótér, csodálatos kilátással a visegrádi várra. Amíg Benedek játszott, a felnőttek a fűbe heveredve pihentek.
Kismaros irányába indultunk tovább. A kerékpárút először a Duna mellett, majd elhagyott mezőgazdasági területek között haladt. Kismaros és Verőce között a főút mellett kerekeztünk, majd következett Verőce belterülete. Ez volt a legkellemetlenebb szakasza a kirándulásnak: a számunkra kijelölt sáv ugyanis csak felfestéssel volt elválasztva a főúttól, tehát az autók mellett kellett hajtanunk. Ettől egy kicsit idegesek lettünk, amitől viszont megéheztünk, megálltunk hát enni. A település végén kinéztünk egy hekkezőt, ami valójában kicsit sem volt bizalomgerjesztő, de mivel játszótér is volt mellette, kockáztattunk. Megrendeltük a sült hekkeket krumplival, az italokat megvettük a pavilonnal szemben lévő kocsmából. A „ne ítélj a külső után” ezúttal igaznak bizonyult, isteni finomak voltak a halak. Azóta is mindig megállunk hekkezni, amikor arra járunk.
Zebegényt elhagyva jött a túra legnehezebb része, egy viszonylag hosszú és meredek emelkedő. Az emelkedőnek Vác előtt vége van, s gyakorlatilag be lehet gurulni a településre. Az út elhalad a börtön mellett, majd a kikötőt érintve a parkosított parton újabb játszótérnél lehet kipihenni a fáradalmakat.
A pihenő után megint gyönyörű szakasz következett. A kiépített kerékpárút az ártéri erdőn keresztül vezet, sőt az útról mellékösvények vezetnek be az erdő sűrűjébe. Ez is olyan szakasz, ahol nem szabad rohanni, élvezni kell a természet szépségét. A szép erdei szakasz után, Sződligeten a parton halad a kiépített kerékpárút, majd Gödre érkeztünk. Sződligettől már nem annyira szép az út, s az élvezeti faktort csökkentette az is, hogy hiába a géles nyereg, a párnázott biciklis nadrág és szoknya, bizony kín volt az ülés.
A MÁV persze nem cáfolta meg önmagát, a visszaúton is gondoskodott a „kényelmes” utazásról. Kerékpárosvagon nem volt, csak a hagyományos utasszállító kocsiban, az ajtóban tudtunk utazni, ami azt jelentette, hogy ahol álltunk, ott sem felszállni, sem leszállni nem lehetett. Villámlott is az utasok tekintete...
Nem bicikliztünk sokat, de a friss levegő, a nap, az izgalmak miatt kimerülve érkeztünk vissza a Nyugati pályaudvarra. Akkor esett le, hogy onnan még haza is kell jutnunk, s szemben a reggeli lefelé gurulós közlekedéssel, mivel hegyen lakunk, hazafelé bizony folyamatosan felfelé kell hajtanunk. Az otthonunk előtti utolsó emelkedőn, ami mind közül a legmeredekebb, már kínok között toltuk fel a kerékpárokat. Vicces. Legalábbis így utólag.
Jó tudni
A Budapest–Szob-vonalon gyakran járnak a vonatok, és viszonylag sűrűn vannak megállók, így lényegében a túra bárhol megszakítható. A kerékpárút jól kiépített, eltévedni gyakorlatilag lehetetlen. Az útvonal kerékpározás szempontjából könnyű, egy komolyabb emelkedő van Verőce és Vác között. Kisgyermekes családoknak különösen ajánlott az útvonal, mivel számos pihenőhely, játszótér található közvetlenül a kerékpárút mellett, így a gyermekülésben elgémberedett kisgyermek is megtalálja a szórakozását. De az önállóan biztosan kerékpározni tudó, ám hosszabb távot még nem teljesítő kisgyermekes családnak is jó lehetőség a Vác és Sződliget közötti békés, erdei, közforgalomtól elzárt sík szakasz.
