Ahol olcsó a százezer eurós használt autó – Techno Classica Essen – Európa csúcs-veteránkiállítása

2018. április 6. 23:45 - szerző: Csikós Zsolt

Az autózás olyan oldala tárul fel a látogató előtt Essenben, amelyet mi itt Magyarországon szinte egyáltalán nem ismerünk. Ijesztően drága, jellemzően nagyon régi, felfoghatatlanul szép és lehetetlenül ritka autók hömpölyögnek az ember tekintete előtt százával, ezrével. Négy napig tart a kiállítás, de az a négy nap csak a felületes szemlélődésre elegendő.

Miközben Magyarország gazdasága egyre jobban teljesít, a mind jobban hanyatló Nyugatot pedig lassan csontig falják a robbantgató migránshordák, a gazdagság néhány apró szigete azért még tartja magát odakint. Egyik ilyen például a veteránjárműves hobbi, amely egyszerre idegőrlő, pénzzabáló, időpazarló tevékenység, ám a mérleg pozitív serpenyőjében ott van egyfajta hagyománytisztelet, a valódi gépek szeretete és élvezete, a szinte megvalósítható időutazás élménye és a csekély remény is, hogy a befektetett pénz jobban megőrzi az értékét, mintha a kocsmároshoz vagy a kaszinóba vinnénk.

Lamborghini Miura

A hátrányok tehát számosak, az előnyök számtalanok, lelki beállítottságától függően ki-ki maga döntheti el, hogy résztvevőként, esetleg nézőként szeretne-e részt venni e mániában, vagy éppenséggel a lehető legtávolabb maradna a témától. Magyarországon persze ez az egész témakör marginális, hiszen a saját járműparkunk nem volt túlságosan dicsőséges, s ami volt, abból is kevés maradt, a finom, nyugati importholmi mutogatása pedig a többség számára inkább valamiféle ékszercsörgetős rituálénak tűnik. De Nyugaton, ahol régóta sok a pénz, a gazdasági fellendülés pedig szinte minden országban megérkezett az ötvenes évektől a nyolcvanasokig bezárólag, tömegek hódolnak ennek a hóbortnak, és arrafelé masszív iránta az érdeklődés is.

Persze ott is látni a tájak szerinti tagozódást. Egy olaszországi, imolai börze óriási ugyan, de főleg motorkerékpárokról szól, egy ausztriai, tullni börzén már akadnak autócsodák, de maga a rendezvény tizedakkora, mint egy komoly német, francia, angol vagy belga esemény. Ám az összes ilyen kiállítás/börze/klubtalálkozó – mert ezek vegyes arányban mindig tartalmaznak valamennyit a három összetevőből – közül a két legnagyobb a párizsi Rétromobile és az esseni Techno Classica. Egy héttel ezelőtt ez utóbbin jártam, és végigtoltam mind a négy napot. Azóta sem tudok kikerülni a hatása alól, mert az ilyen túra felér egy agymosással.

Essen Északnyugat-Németországban van, iparváros, könnyen megközelíthető akár az angoloknak, akár a franciáknak, akár a Benelux, illetve skandináv államokból érkező vendégeknek. A kiállítási terület egyre csak nő, ennek ellenére a tizenhét kisebb, nagyobb és hatalmas csarnokból, illetve három szabadtéri placcból álló kiállítást szinte szétvetették a bepasszírozott veteránautók, restaurátorműhely-, szerszámos-, alkatrészes, aukciós és kereskedői standok. A látogatószámláló valahol 186 ezer fölött állt meg idén, kiállítóból 1250 volt, s bőven akadt, amelyik tíz-húsz autóval is szerepelt.

Mercedes 680S Saoutchik

Essent sokan úgy nevezik: a pezsgős, rákkoktélos oldtimershow. Münchennel, Mannheimmal, Padovával, Beaulieu-val ellentétben a felhozatal itt közel sem fedi le a teljes veteránautós szcénát, az esseni tételek kilencven százaléka ugyanis a nagyon vagy egyenesen extrém drága kategóriába tartozik. Annyi itt a léghűtéses, 911-es Porsche (50-től 200 ezer euróig), a pagodatetős, kétüléses Mercedes SL (70–150 ezer euró), a mindenféle hetvenes-nyolcvanas évekbeli, közepes méretű Ferrari (80–400 ezer euró), hogy már émelygett tőlük a gyomrom – százas tételekben kell elképzelni őket. Volt stand, ahol nyolc Mercedes-Benz 300 SL-t számoltam össze, pedig annak darabja 1–1,4 millió euró, ha szép – és ez mind olyan volt, mintha most esett volna ki az autoCAD-ből, ahogy egy barátom mondta. A tízezer eurós autó itt aprópénz, a húszezer eurós vásárfia, a nagyobb mennyiségben jelen levő típusok inkább 50 ezernél kezdődnek, a derékhad pedig 100 és 300 ezer euró közötti árcédulát hord. Már amelyik, mert sokon inkább az áll, szinte szemérmesen: auf anfrage, azaz kérdezni kell. Ha pedig az ember kérdez, akkor az egyetlen példányban létező Siata 208CS Pininfarináról kiderül, hogy 800 ezret kérnek érte, az 1993-as gyártása óta mindössze 1220 kilométert futott, XJ220-as Jaguarról, hogy 850 ezerért mérik, a mellette álló sárga Lamborghini Miurát pedig valahol 1,3-1,4 millió környékén adhatták el.

Ezek azonban szinte még olcsók voltak a szalon igazi gyöngyszeméhez képest, amely egy 1928-as Mercedes-Benz 680 S volt. A kocsi új kora óta egy angol családnál van, még soha nem újították fel, csak valamikor a hetvenes évek elején kapott új fényezést, a kilencvenes évek elején pedig újrahúzták a kígyóbőrbe öltöztetett belsejét. Igazi különlegessége nem is ez, hanem hogy karosszériáját a párizsi Saoutchik műhely készítette, amely a kor leghíresebb felépítménykészítője volt, s jellemzően Bugattikat, Talbot-Lagókat, Delahaye-okat látott el kocsiszekrénnyel. Ilyen 680 S Mercedesből összesen tizenegyre gyártott bódét a Saoutchik, azok közül pedig három példány maradt fenn az utókornak, s ez az egyetlen, amelyet nem restauráltak még makulátlanra. Hihetetlen az autó, az állapota meg pláne. Lukas Hüni, az egyik leghíresebb csúcsveteránautó-kereskedő standján ácsorog a fekete döbbenet, potom hétmillióért mérik. Euróban.

Lehet ájuldozni még az olyan, nem evilági autókon, mint például a körülbelül tucatnyi Bugatti, a lokomotívszerű, húszas évekbeli Bentley versenyautók vagy éppenséggel a Le Mans-i Porschék, de a kiállítás sűrűjében, a nem túlságosan exponált részeken akadnak egyéb tételek is, amiken az ember három-négy napnyi járkálás után is el tud még csodálkozni. Engem például mellbe vágott egy Monteverdi. A svájci luxusmárkáról gyerekkorom óta tudok, de minél többet olvastam utána, annál inkább úgy tűnt, hogy a név egy szinte fiktív autógyárat takar. Olyat, amely kizárólag az amerikai International Scout II alapjaira tervezett, Range Rover-szerű Safariját készítette látható darabszámban, a többi, sokkal izgalmasabb, lapos, sportos, szuper elegáns modellje vagy egyáltalán nem jutott túl az egy-két példányos előszérián, vagy ha igen, akkor azokat soha, senki nem látta azóta, még a legcsillogóbb szalonokon sem. E vélekedésemnek a 2017-es Genfi Autószalon Monteverdi-standja adott egy fricskát, mert a kis placcon ott állt egy-egy szinte az összes Monteverdi-típusból, de persze egyik sem volt eladó. Essen még erre is tudott lapot húzni: életem első eladó Monteverdijét, egy 375L-t pillantottam meg egy versenycélú Alfa Romeo 1750 GTAm Bertone és egy De Tomaso Pantera között. Vajon mennyiért árulhatták? Ez nem derült ki a feliratokból, de a katalógusaim alapján úgy vélem, nem sok visszajáró maradt volna háromszázezerből.

Morris Minor akciós

Igazán azon döbbentem meg, amikor a saját, lényegében hulladék áron vett Alfa 33-asom tesóját pillantottam meg. Nem olyan erős, dögös, szárnyas és könnyűfém kerekes változatot, mint az én, 200 ezer forintos, de kopottasabb autóm, hanem egy igazi, nejlonzoknis konfekció-alapváltozatot, a legkisebb, 1,3 literes motorral szerelt, kopár kivitelű példányt. 17 500 euróért mérték. Aztán megértettem – 1100 kilométert tettek bele új kora óta, s van, akinek a szüzesség bármennyi pénzt megér. Azon azért csodálkoznék, ha ezt a kocsit Magyarországon 500 ezer forintnál drágábban el lehetne adni.

De talán az árak még a tömöttebb nyugati pénztárcákhoz is túlszabottak voltak kicsit. Sokan panaszkodtak arra, hogy kevés az igazi vevő, s úgy tűnt, az az autó, amely nem kelt el szombat délutánig, vasárnapra már az eladók nyakán maradt. Sok tételen láttam tízszázalékos árkiigazítást az utolsó napon, de akkor már úgy tűnt, csak a nézelődők járták a sorokat. A veteránpiac épp mostanában esik át egy kisebb önkiigazítási folyamaton – a még épeszű munkával megmenthető és arra érdemes roncsok nagyon fogyatkoznak, a közepes minőségű és/vagy kívánatosságú oldtimerek ára pihenőt tart a felfelé kaptatásban, és csak a kivételes minőségű és/vagy értékű veteránoknál látjuk továbbra is az emelkedő tendenciát – 

Húszas évek végi Bentley

viszont erősebben, mint valaha. Az is közrejátszhatott a vasárnapra nyomottá váló hangulat kialakulásában, hogy a másik német ultrakiállítást, a stuttgartit is épp erre a hétvégére szervezték, és sok kereskedő inkább oda tette át a hangsúlyt.

Essen még így is letaglózó volt. Képtelenség is lenne leírni egy bármekkora cikkben azt, amit ott láttam, mert egy ekkora és ilyen színvonalú rendezvénynek a tizede is megfekszi az átlagember gyomrát és befogadóképességét. A mindenütt, szinte közegként jelen levő gazdagság nyomása pedig furcsa tudatmódosító: amikor a szalon végén egy alsó lámpás, 1950-es, harminc éven át egy svéd múzeumban kiállított Morris Minort 17 850 euróról 9990-re értékeltek le – csak ennél az egy autónál tapasztaltam ekkora áresést –, lelkendezve hívogattam az Essenben jelen levő magyar ismerőseimet, valaki vegye már meg! S csak később kaptam észbe – egy alapvetően pici, lassú és értéktelen autót próbáltam rájuk melegíteni bő hárommillió forintért. Az ember csak megzavarodni tud az ilyen környezetben. 

Porsche 910 Le Mans