A karrierzsonglőr, avagy Lévai Balázs váltásai | Netrix Media Systems

A karrierzsonglőr, avagy Lévai Balázs váltásai

2018. február 11. 07:01 - szerző: Herczeg Szonja

Vízipólózott, tanított, színikritikákat írt, tévézett, könyveket ír, zenekarok és filmek producere. Hogyan élte meg Lévai Balázs, hogy a tévézés után előtérből háttérbe került? Jól, mert a lényeg számára a kreativitás, hogy részese legyen az alkotófolyamatnak. Idén újra forgat, egyik filmje nemsokára egészen Costa Ricáig viszi.

− Ifjúságom jelentős részét az határozta meg, hogy vízilabdáztam, szinte az uszodában éltem. Be is kerültem a felnőtt első osztályba, de hamar rájöttem, számomra ez a végállomás. A tükörből nem a Kásás Tamás nézett vissza, és ezen meg is sértődtem egy kicsit − kezdi változatos életpályájának önironikus bemutatását Lévai Balázs, egykori tanár és televíziós műsorvezető, jelenlegi producer, rendező, négykötetes író, kreatív szakember; és a sor még bőven folytatható. Velünk ellentétben nem gondolja, hogy bármi különleges lenne karrierzsonglőrködésében. Szerinte ez tipikus kelet-közép-európai értelmiségi példa. Errefelé az ember hat-nyolc évente arra kényszerül, hogy váltson.

– Persze nem mind volt kényszer. A tanári pályát például én adtam fel, ahogy arra is rájöttem, hogy a kritikaírás sem nekem való.

Azt mondja, bölcsészkari felvételijének egyszerű oka volt: a gimnáziumban az irodalmon és a történelmen kívül más nem nagyon érdekelte, reál tantárgyakból pedig kifejezetten pocsék volt.

– Gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam, a Benedek Elek összestől eljutottam Rejtő Jenőig és P. G. Woodhouse-ig, majd J. D. Salingeren át vezetett az út Bulgakov, Hajnóczy Péter, Ottlik Géza és García Marquez felé.

Ahogy fogalmaz, szerencsére szabad fiatalkora volt, átlagos gimnáziumba, a Kaffka Margitba járt, ami nem volt kifejezett versenyistálló. Erős nosztalgiával emlékszik vissza magyartanárára, Beke Katára, a hetvenes-nyolcvanas évek ismert reformpedagógusára.

– Megtiltotta nekünk, hogy elolvassuk az életrajzokat és az elemzéseket az akkori irodalomtankönyvekben. Arra ösztönzött, hogy csak a forrásműveket olvassuk. Ha ő nincs, lehet, hogy nem szippant be ennyire a kultúra és az irodalom világa.

Fotó: Bazánth Ivola

Lévai első munkája mégsem az irodalomhoz vagy bölcsészkari végzettségéhez kötődik.

– Papíron betanított lakatos voltam a Budapesti Tejipari Vállalatnál. Mivel a Fradiban vízilabdáztam, ez tulajdonképpen sportállás volt. Egyszer, amikor igazoltattak, és megkérdezte a rendőr, hol dolgozom, rögtön rávágtam, a tejgyárban. Látszott, hogy gyanús vagyok neki a kis szemüvegemmel, ezért tovább faggatott, megkérdezte, melyik üzemegységnél. Emlékeztem, hogy a fizetési papíromon az áll, TMK, ezért be is nyögtem, hogy a téemkásoknál. Arra nem számítottam, hogy visszakérdez, mi az a TMK. Itt buktam meg – mesél a malőrről.

Bölcsészkari évei alatt már tanított, előkészítőt tartott otthon zsebpénz-kiegészítésként. Miután végzett az egyetemen, egy általános iskolában szerzett tanári állást heti három napban, később pedig főiskolán és egyetemen is oktatott.

– Hiába voltam a legnagyobb lógós a középiskolában, tanárként nem lettem megengedő típus. Aki nem akart bejárni a szemináriumomra, annak megmondtam, hogy oké, de aláírás se lesz. Na meg nehezebb is volt velem, aki ismerte az összes lógási trükköt − hamarabb lebuktak. Nem voltam gonosz tanár, de laza sem. Lehet, hogy a megengedő tanárok népszerűek, de nem is veszik őket komolyan.

Már hét éve tanított, amikor úgy érezte, új kihívásra vágyik. Oktatói évei alatt is rendszeresen publikált színikritikákat a Magyar Narancsban és a Színház című folyóiratban. Ekkor éppen színházelmélet szakot is végzett a színművészeti főiskolán, amit élete legmeghatározóbb időszakának tart.

− A vízilabdázás befejezése után sokáig nem tudtam, ki vagyok, mit akarok az élettől. A tanítás is útkeresés volt. A színművészetin nyíltam ki igazán, ott fogalmazódott meg bennem, hogy mihez értek, mit csinálnék szívesen.

Kritikusi pályafutása azonban másfél év alatt kifulladt, mert rájött, valójában nem kritikus alkat.

– Egyik kritikám után fogalmazódott meg bennem: én nem az szeretnék lenni, aki beszél mások munkáiról, hanem az, akinek a munkáiról mások beszélnek. Utóbbi jóval kockázatosabb út, mégis ezt akartam.

Ezután a Pesti Esthez került, ahol kulturális riportokat készítettek a Duna TV-nek. Első tévés munkája egy interjú volt a Krónikás Zenede alapítójával, Dévai Nagy Kamillával.

– Egy kicsit túlkészültem magam, a kétperces riporthoz tizenöt kérdést írtam össze. Biztos vagyok benne, hogy a művésznő életében nem találkozott ilyen felkészültségű újságíróval, kis túlzással még a hajpántja anyagára és származási helyére is rákérdeztem.

Amikor visszament a stúdióba, és megvágta az anyagot, már érezte, ez lesz az, amit keresett. Két évig párhuzamosan tanított még a Bajza Utcai Általános Iskolában, mire beindult tévés karrierje − először gyerekeknek szóló műsorokkal.

– A riportok után jött a Kisokos című gyerekműsor, aminek a műsorvezetője lettem. Csodálkoztam: bár beszédhibás voltam, mégis kiválasztottak, igaz, elzavartak beszédtanárhoz. Az, hogy sokáig gyerekeket tanítottam, előnyömre vált ebben a helyzetben. Ezt követte a Fogadóóra, ami tíz éven át volt képernyőn, annak már én lettem a felelős szerkesztője is.

Fotó: Bazánth Ivola

Lassan feladta a tanári pályát, és csak a televíziózásnak élt. Azt mondja, nagy ugrás volt a gyerekműsorok után a Záróra stábjában dolgozni olyan nevek mellett, mint Baló György, Rózsa Péter, Betlen János, Heltai Péter és Feledi Péter.

– Én voltam a kis ugrifüles, de nagyon segítőkészek voltak. Imádtam a keddi stábértekezleteket, ahol a nagy tévések vitáztak egymással. Sokat lehetett tanulni belőle. Öt éven át vezettem a Zárórát, hetente egyszer vagy kétszer.

A Zárórával párhuzamosan indult el a Bestseller című műsor Lévai Balázs saját ötlete alapján. Világirodalmi portrésorozatnak köszönhetően nagynevű írókkal találkozhatott.

− Épp múltkor jutott eszünkbe, hogy négy olyan irodalmár házában is megfordultunk, aki később Nobel-díjat kapott: Harold Pinter, José Saramago, Orhan Pamuk és Kazuo Ishiguro is szerepelt a műsorban.

2004-ben jött az olvasást népszerűsítő Nagy Könyv, majd 2005-ben egy teljesen más témájú műsor, a Dob+Basszus. Lévai Balázs és a magyar zenei szcéna kapcsolata azonban nem ekkor indult.

– Rengeteg koncertre jártam, főleg underground bulikra. A legelső Kispál és a Borz-albumot kazettán vettem meg, már az előtt hallgattam a dalaikat, hogy ismertük volna egymást Lovasi Andrással. Nem szoktam vele villogni, de én is basszusgitároztam egy középiskolai bandában. Miután ismertebb lettem a Zárórával, több moderálási lehetőséggel is megtaláltak, írókkal, zenészekkel beszélgettem. Például Cseh Tamás és a Kispál és a Borz közös estje a Bárkában meghatározó élmény volt.

Olyannyira, hogy ekkor fogalmazódott meg benne, milyen jó lenne egy kicsit benézni a zene és a zenekarok mögé, nem csak azzal foglalkozni, mikor jön ki a következő lemez, hol lesz legközelebb koncert.

– A Dob+Basszusban a dalok keletkezéstörténetét vizsgáltuk. Voltak rá külföldi példaműsorok, mint a VH1-on a Behind the Scenes (Kulisszák mögött), de ott sem fordult elő, hogy egyetlen dalra koncentráltak volna egy életműből. Valószínűleg ezért is lett olyan népszerű.

Lévai Balázs és a zene kapcsolata innen datálható.

– 2008-tól kezdve már nem igazán lehetett új műsorokba kezdeni, kevés pénz ment a köztévébe, egy ideig még elnöke sem volt. Alternatív utakat kellett keresnem, ezek egyike lett a produceri munka. 2010 után pedig annyira beszűkült a kulturális mozgástér, hogy behúzódtam erre a területre, ami viszonylag politikamentes.

Amikor arról kérdezem, hogyan élte meg azt, hogy előtérből háttérbe került, bevallja, csak eleinte volt furcsa. Azt mondja, bár a producerkedés háttérmunka, sok kreativitást igényel, neki pedig ez az igazán fontos, és hogy részese legyen az alkotófolyamatnak.

− Párhuzamosan azért sok „haknifelkérésem” maradt, film- és könyvbemutatók, konferencia- és fesztiválszereplések. Azt hittem, onnantól kezdve, hogy lekerültem a képernyőről, csökkeni fog ezek száma, de nem így történt, sőt. Ennek oka valószínűleg az, hogy a köztévé nem igazán nevelt ki új, kulturális témákban jártas és közkedvelt műsorvezetőt a „mi csapatunk” – Winkler Nóra, Veiszer Alinda, Horváth Gergely − óta.

Új könyvet is írt, immár a negyediket, Beállás címmel. A zenekari pletykaregény, bár fikció, nem kellett messzire mennie ötletekért.

− Amikor már tudtam, hogy megírom ezt a könyvet, elkezdtem jobban figyelni, amikor zenészekkel voltam, memorizáltam a jó sztorikat. De interjúkat is készítettem hozzá, sok koncertre mentem, fesztiválokra, backstage-ekbe. Figyeltem az olyan poénokra, amik általában elszállnak az éjszakában, inkább gyorsan leírtam őket. Komoly terepmunkát kellett végeznem, ehhez pedig sokszor lelkiismeretesen be kellett rúgnom, hogy ne lógjak ki. Nagyon kemény meló volt – ironizál.

Ha már ilyen jól ismeri a hazai zenei világot, megkérdezem, magyar zenekar miért nem ér el átütő sikert külföldön.

– Ez örök illúzió. Aki életében volt már külföldön fesztiválon vagy egy amszterdami, esetleg New York-i klubban, láthatta: elég reménytelen a helyzet, annyira sok szupertehetséges banda van a világon. Ráadásul a mai könnyűzene nagyon más, mint 20-30 éve. Egy slágernek öt-hat szerzője van, más írja a szöveget, a dallamot, a refrént, az alapot, mindent. Ez már külön ipar, ezért s főleg a trendeket alakító producerek és kiadók miatt ilyen döbbenetesen egyhangú a mainstream popzene. Egy zenésznek nagyon nehéz beleírnia magát az aktuális trendbe. És ha megtette is, jókora adag szerencsére is szüksége lesz. Az egyetlen megoldás az, ha valami csoda folytán valaki elé tud menni a trendnek. Ám ez szinte lehetetlen. Ahogy egy zenész ismerősöm mondta egyszer: életem tragédiája, hogy húsz évvel megelőztem a koromat, csak aztán a világ másfelé kanyarodott.

Lévai Balázs élete jó felé kanyarodik. Azt mondja, a 2018-as éve nagyon izgalmas lesz, három filmes projekten is dolgozik. Az egyik nemsokára egészen Costa Ricáig viszi. Stábjával dokumentumfilmet forgat egy szintén érdekes kanyarról: az izgatja, hogyan lesz egy egykori disszidens miskolci liftszerelőből sikeres kávéültetvényes.