Itthon

Ahol ötszáz gramm az élet

,,Melletted a helyem.” Talán a koraszülöttek túlélése érdekében létrejött összefogás elnevezése írja le legjobban, mi a Magyar Honvédség Egészségügyi Központja koraszülött intenzív részlegének sajátja. Itt orvos, ápoló, szülő és baba folytat együtt küzdelmet az életért, de a legmodernebb gépek és eljárások sem pótolják a „kenguruzást”. Azt, amikor az édesanya mellén alszik az apró test. Mert akad túlélő, aki alig több mint ötszáz gramm.

Pici testek szuszognak a már-már hiperszonikus kis burkokban. Egyikőjük épp kritikus állapotban van. Elkapott egy fertőzést, arcán csúnya véraláfutások, az ápolók keresik a módját, hogy a miniatűr orrszondát a sebek érintése nélkül tehessék arcára. Egy másik inkubátorban fiúcska fekszik, anyja be volt drogozva, azt sem tudta, hogy szülni fog. A picinek azóta itt az otthona. Egymaga harcol az életért. Ezernyi cső, kábel kígyózik körülötte, a monitor folyamatosan jeleket ad, amint bármi hangosabban pittyen, már siet is be a nővér. Van most itt 24 hétre született lakó is, alig több mint fél kilóval jött a világra. Másikuknál súlyos bélrendellenességet okozott a korai érkezés: bélrendszerének nagy részét el kellett távolítani, mesterségesen táplálják, teste szinte egészen sárga. Hagyományos táplálkozásra egy, ma még alig alkalmazott műtét nélkül sosem lesz képes. Szülei magára hagyták.

Egy kisebb helyiségben pokrócba bugyolálva anyuka ül, mellén apró test. Kenguruznak. Ilyenkor a baba édesanyja testétől kap melegséget, biztonságot, amit amúgy, korai érkezése miatt csak a gépek világa adhat meg. Ezzel a módszerrel pótolható valami, ami idejekorán elveszett.

Fotó: Bazánth Ivola

Fotó: Bazánth Ivola

A törékeny édesanya nehezen beszél, elsírja magát, miközben egyik babáját melengeti. Ikertestvére a mesterséges burokban alszik békésen. Hárman voltak, de csak ők ketten élték túl a korai érkezést.

– Szerencsére folyamatosan be van osztva a napom, része vagyok a csapatnak. Nincs időm azon gondolkodni, mi történt. Fejés, etetés, fül-orr-száj tisztogatás, két óra kenguruzás – éjfélig nincs megállás, reggel négykor, fél ötkor pedig kelés – sorolja csendesen a kismama. – Amikor a kislányom először megszorította a kezem… Hihetetlen, de a technika révén számokban is mérhető, mennyire jó a babáknak meg persze nekünk is a kölcsönös közelség. Mikor a mellemre veszem őket, megugrik a kijelzőn a szaturációjuk, számomra ez az ő boldogságfaktoruk. Tudom, hogy ilyenkor boldogok.

Az édesanya, bár csak két hete van itt, nemcsak babáiról tud szinte orvosi részletességgel mindent, de a szakkifejezéseket is pontosan ismeri. Ez az osztály lényege, ebben más, mint a többi PIC, vagyis koraszülött intenzív osztály. Itt a szülők partnerek. Anya, apa, nővérek és orvosok közösen indulnak a sokszor nagyon kemény útnak, a koraszülött babák első, kritikus három hónapjának.

Fotó: Bazánth Ivola

Fotó: Bazánth Ivola

Nádor Csaba neonatológus osztályán maga a főorvos is a csapat egyenrangú tagja. Ugyanúgy jár tőle minden kismamának simogatás, elismerő, biztató szó, és persze személyesen ismeri valamennyiüket.

– Van, akit nehéz bevonni – mondja Király Bea főnővér –, mert fél, hogy valamit elront. Más úgy éli meg, egyszer már ártott a babájának, nem akar ismét. Látja ezeket a táblákat? Pontosan fel vannak írva a teendők, és kis pöttyöket teszünk melléjük, ami jelzi, mi az, amit már tud az anyuka, illetve más színnel, amit az apuka. Idővel mind több jel kerül az ellátások mellé, ami biztonságot, de főképp hitet és önbizalmat ad a szülőknek – mutatja a gépek melletti színes sorokat.

Ábel édesanyja, Hajcser-Lévai Csilla azon a napon ötig dolgozott, semmi jele nem volt, hogy a család életében új fejezet kezdődik. Ám váratlanul, a 25. héten kinyílt a méhszáj, Ábel kikéredzkedett. Két és fél hónapja ez a második otthonuk, már túl vannak egy műtéten és sok-sok átvirrasztott éjszakán. De Csilla ma már a legnagyobb magabiztossággal figyeli, óvja, gondozza kisfiát. Persze mindig van valami, amihez még kell a szakavatott segítség. Most épp a parányi, légzést támogató orrszonda potyogott ki a helyéről. Bodrogi Eszter doktornő visszahelyezi az eszközt, el is magyarázza, mennyivel kíméletesebb, mint bármilyen gépi lélegeztetés. Ez ugyanis megtartja az újszülött spontán légzését, nyomástámogatással segíti, hogy a léghólyagocskák nyitva maradjanak, a gyermek orrába helyezett csövecskék segítségével oxigén és levegő keverékét juttatják a tüdőbe. Közben Csilla Ábelt simogatja.

Fotó: Bazánth Ivola

Fotó: Bazánth Ivola

– Ami történt, még inkább összekovácsolt minket a párommal. Arra jutottunk, valószínűleg mindenki akkora terhet kap az élettől, amekkorát elbír. És mi ezt elbírjuk. A fordulópont az első kenguruztatás volt, amikor először a mellemre vettem ezt az elképzelhetetlenül apró testet – mondja Csilla. Táblájukon rengeteg piros pont jelzi: az anyuka már felkészült, szakavatott módon tudja ellátni kisfiát.

– A legfontosabb, hogy a szülők részesei lehessenek a babájukért folytatott küzdelemnek. Hogy érezzék, nem csak tehetetlen szemlélői az eseményeknek, itt rájuk is szükség van – magyarázza Bodrogi Eszter, aki hat éve csatlakozott a csapathoz, 2010-ben jött haza Angliából. – Jó egy olyan csapatban, mint Demeter Jánosé, aki a szülészeti osztály vezetőjeként rengeteget lobbizott értünk. Aki – szinte egyedüliként az orvosok között – úgy gondolja, a szülészet koronáján a PIC a gyémánt. Nádor Csaba pedig olyan vezető, aki rendkívül nyitott, befogadó annak érdekében, hogy a koraszülöttek a legjobb esélyeket kaphassák. Az ember ott érzi igazán jól magát, ahol van mit tenni, és tudja, munkája nem egy rutingépezet része, mindig valami újat tudunk tenni, ami hatással van sok-sok család életére.

Bodrogi Eszteréknél a baba a főnök.

– Kidobtunk minden ósdi eljárást, hogy minél kíméletesebb módszerekkel kísérjük a babákat. Minden drasztikus beavatkozás növeli a fertőzés veszélyét, ami könnyen beindít egy olyan spirált, amit sokszor lehetetlen visszafordítani.

Fotó: Bazánth Ivola

Fotó: Bazánth Ivola

Sokszor a babák mellett a szülőkkel is dolguk van.

– Volt nálunk egy igazi mintacsalád, 25. hétre született, kritikus állapotú babával. Ő tökéletesen fejlődött. Aztán hazamentek, és ott csapódott le az anyukában az elmúlt időszak minden terhe, összeomlott. Máskor előfordul, hogy az ikerbabáknál az egyik feladja. Az anyuka onnantól úgy küzd tovább a másik babájával, hogy minden percben látja az üres inkubátort.
A doktornő kollégáival együtt nem tudja a kórházban hagyni a tragédiákat.

– Amikor egy 23-24 hetes baba korán elmegy, arra valahogy fel lehet készülni. De amikor egy 28-29 hetes váratlanul adja föl, azt a legnehezebb feldolgozni. A mai napig mélyen megráz, amikor egy 1200 grammal született baba egynaposan meghalt. Folyamatosan nyomaszt, hogy valamit biztosan észre kellett volna vennem, amit nem vettem észre. A tragédiák nagy százalékában fogalmunk sincs, mi történt. Kezdőként inkább elfogadtam a kudarcot, ma már kevésbé. Mert többet tudok, tapasztalok, látom, mire kellene, kellett volna választ találnom.

Fotó: Bazánth Ivola

Fotó: Bazánth Ivola

A nővérek történeteit hallgatjuk a legutóbbi tragédiákról, a szívrendellenességgel született kislányról, egy daganattal világra jött, majd a műtét után fertőzést kapott kisfiúról – amikor minden jó szándék, tapasztalat kevés volt ahhoz, hogy a babák közöttük maradjanak.

– Ilyenkor csend száll az osztályra. Még a többi kicsi sem nyöszörög. Nekünk is nehéz ezt feldolgozni. És vannak időszakok, amikor sorozatosak a tra­­gédiák. Január és már­­cius között például felfoghatatlanul sok volt a gyász. Amire nincs magyarázat – emlékeznek közösen a nővérek, Csilla, Anna, Edit és Bea. – Hiába lehetnek nálunk a nap 24 órájában a szülők, volt, aki hazautazott Debrecenbe. Pedig mondtuk, a ba­­bájuk nincs jó állapotban. Felhívtuk őket, hogy kritikus a helyzet, kérték, tartsuk életben, amíg megérkeznek. Szörnyű volt, a baba egyedül ment el. Vagyis a szülei nélkül. Az egyik orvosunk a kezébe vette, hogy legalább valaki mellette legyen. Mert amúgy mindig a mama kezébe adjuk a picit, hogy ő búcsúztassa el a babáját. Vigyen szeretetet magával.