Itthon

Befejeződött a paraszttalanítás – Nagyobb a földkoncentráció, mint a Horthy-korszakban

Páratlan méreteket öltött a föld­­tulajdon koncentrálódása az utóbbi harminc évben, a nagybirtokállomány az 1935-ben regisztrált mé­­re­­te­­ket is meghaladja – nyilatkozta a 168 Órának Kovách Imre szociológus. Riasz­­tóbb jelenség a civilizációs pusztulás, amely a hajdani parasztságot önnön lényegétől, szívós elhivatottságától, paraszti mivoltától fosztotta meg. A magyar falu, bármilyen furcsa is – munkahelyek híján – túlnépesedett.

– Az „elsodort falu”, a móriczi Tragédia, a „Kis Jánosok” világa a magyar kultúrában máig tartósan a nyomor, a represszió, a feudális beszűkültség szimbóluma?

– Az említett irodalmi példák lassan százévesek. Ezek a vidékképek visszatérő állandóságot tükröznek. Az ember néha már gyanút fog, mennyiben közhelyek ezek. Természetesen sok minden változott a falu életében is, ez az ítélet mégis minduntalan visszatér. A városi közvélemény amúgy is hajlamos azt gondolni, hogy a vidék a parlagiasság, az elmaradottság, a bárdolatlanság szimbóluma. A „paraszt” szó a nagyvárosi szóhasználatban eleve pejoratív tartalmú. Hozzá kell tenni: amellett hogy ez igazságtalan, Nyugat-Európában vagy északon nincs így. A „paraszt” lenézése a lassabban fejlődő európai ré­­giók, köztük Közép- és Kelet-Európa társadalmainak jellegzetessége.

– Van ellenvízió is. Hova tegyük a „tiszta forrás”, romlatlan vidék, a tisztaság, a falusi idill megközelítést?

– Az a másik faluértelmezés. A romlatlan, nemes lelkű vidék, ahol szép tájak vannak, jó konyha, pompás borok. Az emberek szegények, ámde becsületesek. A legutóbbi időkig, amíg a falu népfölösleget termelt, a vidék a reformokat tervezők szemében demográfiai bázist, „nemzeti tartalékot” képezett. Ez a kétfajta vidékvízió a reformkortól kezdődően időről időre felbukkan, néha egymással konfliktusban.

– Nem véletlen, hogy a rendszerváltás pillanatában a magyar falu, különösen az értékes földvagyon, azonnal terítékre is kerül.

– A vidék és benne a legvonzóbb, legkívánatosabb része, a földvagyon, kezdettől központi kérdés volt. Hiszen a föld láthatóan, megragadhatóan és elbirtokolhatóan szem előtt volt. Emlékezhetünk a hatásos MDF-klipre, amikor az emberek karókkal fölszerelve a határban ügyködtek. Parasztok már nem voltak vagy nem olyanok voltak, de a mítoszuk még létezett. A vidék újrarendezése és a földmagántulajdon visszaállítása még az SZDSZ-től sem állt távol.

– Azt ezért ne vitassuk el, hogy az annyit csepült téesz és az állami gazdaság 1989-ben egymillió embernek adott munkát.

– Ennyien vettek részt a mezőgazdasági alaptermelésben és a melléküzemágakban. Ma ennek a létszámnak maximum negyede-ötöde számít mezőgazdasági főfoglalkozásúnak.

– Önmagában már az is kérdés, város-e a város, vagy egy álcázott óriás­falu.

– Ez nagyon is bonyolult ügy. A terület, amelyet vidéknek nevezünk, sokkal nagyobb az új EU-tagállamokban, mint bárhol Nyugat-Európában. Mert a várossá nyilvánítás errefelé csak politikai döntés. Egyfajta rangot, legitimációt ad, jó esetben még pénz is jár vele. De a falu ettől nem lesz város. A magyar településszerkezet legnagyobb ellentmondása – Budapest súlyponti helyzetén túl –, hogy a vidék, furcsa ezt kimondani, tulajdonképpen túlnépesedett. Mondhatjuk ugyan, hogy sok a nyugdíjas, hogy a lakosság száma vidéken is csökken, de így sem képes munkát adni. A hagyományos parasztság felszívódott. Megvehető föld gyakorlatilag nincs. Ami van, azt nem feltétlenül a helyiek birtokolják. A vidékiek aránya a huszonkét-huszonnégy százalékos arányszámot képviselő Csehországtól a negyvenhét százalékos Szlovákiáig terjed. A baj csak az, hogy a város a tengődő vidéki népességet a korábbiakkal ellentétben nem tudja felszívni. Budapest lakossága nemhogy nőtt volna, az utóbbi évtizedekben fogyatkozott is. Az emberek kiköltöztek az agglomerációba, vagy ami rosszabb, visszamennek falura, ahol mégiscsak olcsóbb, legalább elemi szinten fenntarthatóbb az élet.

– Mi lett a téeszekkel? Van olyan, amelyik felszínen maradt?

– Téeszek már nincsenek. Lényegében megszűntek. Pár száz gazdálkodási egység maradt, amely ebben a formában működik. A földek zömét egyéni gazdaságok birtokolják. A földhasználók elenyésző kisebbségének birtokában van a termőterület hetvenöt százaléka. A földkoncentráció mértéke nagyobb, mint a Horthy-korszakban. Nagyobb, mint 1935-ben. Az újbirtokosság tagjai tőkés vállalkozók, kevés közük van magához a faluhoz. Az ismert példák egyike, a Csányi-birodalom huszonvalahány-ezer hektáron működik. Ez két nagy alföldi mezőváros alapterülete.

– Tehát helyreállt a magyar történelemből ismert birtokszerkezet, amelynek sok példája van.

– Én csak azt mondtam: a földhasználat koncentrációja nagyobb, mint 1935-ben volt.

– Ami ellen Ángyán József fellázadt, az állami földbérletek célzott elosztása valóban komoly súlyt képvisel a mezőgazdaság rendszerében?

– Nem mondanám. A föld koncentráció­­ja már 2004-re, az uniós csatlakozás idejére kialakult. Valamennyi föld maradt állami tulajdonban is, ám ennek aránya a terület egészéhez mérten sokkal kisebb, mint amilyen figyelmet a politikában és a sajtóban kap. Az utóbbi két évben elárverezett állami földek akkor sem változtattak volna lényegesen a birtokszerkezeten, ha minden hektárt kisembereknek adnak.

– De ők alig kaptak.

– Szimbolikus jelentősége lett volna. A föld azonban túl értékes holmi ahhoz, hogy ennyit is kockáztassanak.

– Lehetett volna másképp csinálni?

– Annak idején úgy látták a kutatók: a nyolcvanas évek második felében 200-250 ezer vidéki család állt készen arra, hogy vállalkozást indítson. A földreprivatizáció egyoldalúsága, a mezőgazdasági támogatások lebontásának módja ezt a réteget eleve a vesztesek közé sorolta. Minden a koncentrációnak kedvezett, miközben csak 1993–94-ben sok százezer ember vált egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé. Már akkor látszott: a gazdaság vaslogikája szerint a reprivatizált föld kevesek kezébe kerül. Akikben a bankok bíztak, azok jutottak hitelhez. Akik be tudtak kerülni a fejlesztési rendszerek támogatottjainak körébe, talpon maradtak. Aztán lassan, de biztosan fel tudták vásárolni a földeket. Elfoglalták, részvénytársasággá alakították a volt szövetkezeteket, állami gazdaságokat, és a végén azok földje is magántulajdonba került.

– És felbukkant egy birtokosréteg, amely korábban a falu közelébe sem nézett.

Azért a jelenlegi nagytulajdonosok kétharmada a mezőgazdaság felől jött. Ők a mai bal- vagy jobboldali politikusoknak köszönhetik hatalmas földvagyonukat. De valóban megjelentek olyan befektetők is, akik a mezőgazdaságban járatlanok voltak. Jó befektetési lehetőséget láttak az agráriumban, mert megérkeztek az uniós támogatások. Azt a pénzt, amiért csak le kell hajolni, nem illik veszni hagyni.

– Visszatérve a magára hagyott falu világába: mihez kezdjenek ők, a „földnélküli jánosok”?

– A falusiak jelentős része nem tud hova menni. Számukra a kivándorlás sem megoldás, mert abszolút képzetlenek. Mindez a földhiány következménye is. Mert lássuk be, lassan a harmadik generáció nő fel a munkanélküliségtől sújtott, lepusztuló vidéken.

– A földhöz nem kell szaktudás?

– Dehogynem. Ahhoz kell igazán. A városi értelmiségnek az az elképzelése, hogy a földműveléshez semmit sem kell tudni, elég a kapa nyelét megragadni. Hát nem. A földhöz komoly szak­­ismeret kell, és az akkor is így volt, mikor az ember két ökörrel szántott. Ez a speciális, gyakorlati ismerethalmaz falun sokakból mára teljesen kikopott. A legszegényebb családok azok, amelyek nem termelnek semmit, hiába lenne kertjük. A megfosztottság, az elszegényedés egyik dimenziója, hogy nem csak az iskolai tudást nem tudod megszerezni, a gyakorlati tudáshoz sem tudsz hozzáférni. A falvakból a parasztság tűnt el. A paraszt lehetett szegény is, de a megélhetéséhez szükséges dolgokat ismerte. Lehet, hogy nem volt földje, de ha földhöz jutott, azonnal megművelte. Manapság hiányzik az adaptációs készség, úgy szoktuk mondani, „civilizációs visszaesés” történt.

– Ezt hívják a szakirodalomban a magyar vidék paraszttalanításának?

– A fogalom azt jelenti, hogy miközben fennmarad a viszonylag nagy vidéki népesség, maga a paraszti minőség vész ki. A kultúra tűnik el. Nem jön helyette polgári vagy ahhoz hasonló kultúra.

– Pedig a paraszti életforma volt az, amit a népi értelmiségiek nemzetfenntartó erőnek gondoltak.

– A kádárizmus sikerében valóban komoly szerepük volt a felemelkedni vágyó vidéki tömegeknek. Az említett társadalmi tudástőke akkor még megvolt. A mai faluból az energia párolgott el. Ezt értjük „paraszttalanításon”, jelezve azt is, hogy ez nem organikus folyamat. Nagy szerepe van benne a politikának.

– Ha már a politikához értünk: ki uralkodik a mai magyar falun?

– A falvakban és a faluszerűen működő kisvárosokban klasszikusan konzervatív társadalompolitika működik. Amikor konzervativizmust mondok, nem feltétlenül politikai pártra gondolok, hanem az állandósult, a szociálpolitika eszközei­­vel fenntartott és befagyasztott társadalmi rendre. A társadalom mobilitási csatornái faluban, kisvárosban bedugultak. Hogy a helyzet mégis kezelhető legyen, a legszegényebbek is kapnak valamit.

– Mit kaphatnak a rendszertől ők– Rezsicsökkentést– Közmunkát– Erzsébet-utalványt?

– Sok minden tartozhat ide. Azzal, hogy paraszti mivoltától fosztották meg a parasztot, a változtatásra való készséget is kiölték belőle. Úgy-ahogy integrálják őket közmunkával, segélyrendszerrel. És ki kell mondani: nem látják a politikai erőt, amely sorsukon változtatni tudna.

– A Jobbikban, amely falun népszerű, 2010-ben nem a radikalizmus reményét látták?

– Lehet, de gyorsan kiderült: a Jobbik nem a szegényekre, hanem a középosztályokra hajt. A jobbikos vonzalom falun azt jelenti, hogy történjen már valami, legyenek személycserék is. A baloldal pártjainak a falusi, kisvárosi szegényekhez gyakorlatilag szavuk sincs. Így jött létre a lefagyott vidéki társadalom, amely nagyon kevés készséget mutat arra, hogy sorsán változtasson.

 

Kovách Imre

szociológus, az MTA TK Szociológiai Intézetének tudományos tanácsadója, egyetemi tanár a Debreceni Egyetemen.

1953-ban született Hajdúnánáson. 1977-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar–történelem szakon végzett, 1982-ben az ELTE szociológiai tanszékén szerzett diplomát. A Társadalomtudományi Intézetben, majd az MTA Politikatudományi Intézetében dolgozott 2005 és 2010 között igazgatóhelyettesként. Az MTA Szociológiai Kutatóintézetének 2012-ig igazgatója.

Számos publikáció szerzője, 2012-ben jelent meg A vidék az ezredfordulón című kötete.