Vélemény

Balázs András: Virtuózok gettója

A televíziós tehetségkutatókkal kapcsolatban menetrendsze­­rűen szárnyra kap a pletyka, hogy a műsorkészítők korlátozni kívánják a roma szereplők számát. A numerus clausus logikáját követő szerkesztői eljárást eddig egyetlen produkcióra sem sikerült rábizonyítani.

A RomNet és a Hír TV online beszámolója szerint a köztelevízió Virtuózok című komolyzenei vetélkedője megvalósította a képernyőre szabott etnikai tisztogatást.

Bár az egy négyzetméterre jutó etikátlan munkatársak aránya sehol sem olyan magas, mint az adófizetői pénzből kistafírozott MTVA kötelékében, a rasszista vád igazolása csupán áttételes. A roma hírportál bennfentes forrásokra hivatkozva állítja, hogy a cigány származású zenésznövendékek számának radikális csökkenése mögött tudatos megfontolás állhatott. A RomNet cikkét átvevő Hír TV online pedig egyenesen úgy fogalmaz, hogy a köztévé tehetségkutatója „nem nézi jó szemmel a roma származású muzsikusok sikereit”.

A Ripost nevű bulvárlapnak álcázott kormányzati propagandakiadvány az Eurovíziós Dalfesztivál döntője előtt éppen ellenkező előjellel emelte ki a verseny magyar indulójának etnikai származását. Címlapjukon a „Hajrá, cigány!” felkiáltással szurkoltak Pápai Jocinak.

Fotó: InterCom/Szabó Lilla

A kormányközeli médiamunkások ámokfutása azonban egy általános problémára is felhívja a figyelmet. A művészpalánták etnikai alapon való szortírozása a hazai nyilvánosság egészére jellemző.

A jó szándékú újságírók esetén is tetten érhető a feltörekvő roma alkotók számára fenntartott leereszkedő-rácsodálkozó kérdezői attitűd.

Az elmúlt évek számos filmes, televíziós és színházi produkciójában részt vevő Farkas Franciska gyakran játszik roma karaktereket, mégsem hajlandó cigány színésznőként definiálni önmagát. Ennek ellenére a vele készült beszélgetések képtelenek elszakadni a kisebbségi életútinterjúk kliséitől.

Miközben a balliberális orgánumok ipari mennyiségben állítják elő a roma hőstörténeteket, olykor maguk sem fogadják el, hogy interjúalanyaik – többségi kollégáikhoz hasonlóan – sokszínű identitással rendelkeznek.

A cigány–magyar különbségtétel fenntartásával nem csupán a jobboldali média próbál erőszakot tenni a valóságon. A roma tehetségeket bemutató portréműsorok kötelező eleme az adott művész népmesei hősként való ábrázolása. A kiemelkedés­­tör­­té­­netek mellékszálaként rendre megjelenik a roma közösség sikertelen tagjainak indirekt számonkérése.

A Brazilok című vígjáték amatőr színészeivel folytatott beszélgetés dermesztő illusztrációja a kisebbségi művészek számára felállított szerepelvárásoknak. Miután a filmet jegyző M. Kiss Csaba a cigányság elvesztegetett lehetőségeiről és a vidéki emberek „tapasztalati rasszizmusáról” osztotta meg gondolatait, Veiszer Alinda azzal a kéréssel fordult színész vendégéhez, hogy „szlemmelj a témánkról: romák és magyarok”.

Bár Lakatos Renátó és Pászik Krisztofer intelligensen ellenpontozta a rendező általánosító megjegyzéseit, a műsor második felében elhangzó slambetétig, mintha a kérdező sem tekintette volna teljes értékű beszélgetőtársnak fiatal vendégeit. Pedig Pászik Krisztofer néhány perces előadása többet mondott a kirekesztettség drámájáról, mint a negyvenperces interjú.

A fájdalom, a megaláztatás és a tehetetlen düh nyomán megfogalmazódó önvád soraiban a felszólítás ellenére sem esett szó „cigány sérelmekről”. Csupán a szövegből áradó magány érzékeltette, hogy létezik olyan bőrszín és társadalmi helyzet, amellyel senki sem szolidáris.

A származásukat felvállaló művészeket a sajtó egy része akaratuk ellenére főállású cigányszakértőként foglalkoztatja. E küldetés az önazonos roma értelmiségiek számára is bizarr szituációt teremt. Az elért sikerek kivételes eseményként való feltüntetése a kollektív bűnösség jegyében kikényszerített védekezésekhez hasonló felszínességről árulkodik.

A balliberális média cigányromantikája ugyanannak a téves gondolkodásnak a következménye, mint a köztévé romák kiszorítására irányuló feltételezett ambíciója.

A származás kiemelése hozzájárulhat egy-egy életút megértéséhez, ám ahogyan a kudarcok és botlások, úgy az eredmények sem tudhatók be az érintett egyetlen ismérvének.

A „cigány alkotó” konstruált kategóriája alkalmatlan a képességek értékelésére. A művészeti érzékre roma polgártársaink esetén is egyéni, nem pedig közösségi adottságként kellene tekinteni. A cigányság művészeti hajlamának misztifikálása lebecsüli a személyes teljesítményt és gettóba zárja a tehetséget.