Itthon

Az ápolók harmada hiányzik a rendszerből, de a kormány szerint nem olyan nagy a baj

Komolyabb a gond, mint ahogy azt a kormány kezeli – állítják az egészségügyi szakdolgozók képviselői. A nyári osztályösszevonás a kórházakban évek óta gyakorlat, de a létszámhiány jó ideje veszélyeztető helyzeteket eredményez. Az érintettek szerint viszont csak látszatintézkedések történnek, ami a vészhelyzetet nem oldja meg.

Nagy port kavart a hír, hogy a dél-pesti Jahn Ferenc Kórházból tömegével mentek át szakdolgozók az újonnan megnyílt IKEA-ba, miután ott jóval magasabb fizetést – meg persze jobb munkafeltételeket, kevesebb stresszt – kínáltak nekik. De nem ez volt az első ilyen hír, már június elején tudni lehetett, hogy bezárják a Nyírő Gyula Kórház fél belgyógyászatát, aztán kiderült, hogy hasonló lépésre kényszerül a jászberényi Szent Erzsébet Kórház vagy a szegedi orvosi egyetemhez tartozó Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ geriátriai és krónikus osztályának férfirészlege is. Hallhattunk korábban eseteket arról, hogy amikor a beteg panaszkodott az ellátatlanság miatt, Orbán Viktorhoz irányították, hogy nem ők tehetnek a létszámhiányról, amely miatt nem tudnak ennyi beteget ellátni.

Mindenesetre meglepő, hogy ez most verte ki a biztosítékot, hiszen a nyári osztálybezárások egyáltalán nem új keletűek. Évek óta gyakorlat, főleg a nyári szabadságolások idején, hogy osztályokat vonnak össze létszámhiány miatt. Ami talán új, hogy most felújításokra, festésre, liftkarbantartásra hivatkoznak az intézmények, és vadul tagadják a létszámhiányt, nyilván kínjukban. Tény azonban, hogy amikor a szakdolgozók nagyjából harminc százaléka hiányzik a rendszerből, a dolgozók lényegesen kevésbé tudnak helyt állni, nem beszélve arról, hogy csak a pénztárcájukon nem érzik meg a többletmunkát, a megsokszorozódott feladat pedig óhatatlanul kódolja: sérül a betegbiztonság.

Márpedig a szakdolgozói hiány mára annyira súlyos, hogy húsz-huszonötezer ember hiányzik az ellátásból,  a tendencia pedig rohamosan romlik. Öt éve a vidéki kórházakban saját képzési rendszerükben még megoldották, ma már ott sem – mondja Bugarszki Miklós, a Magyar Ápolási Egyesület elnöke. A legnagyobb gond a krónikus ellátásban, a nagyobb ápolást és kisebb szaktudást igénylő területeken van, illetve a magasabb felkészültséget igénylő osztályokon, mint az intenzívterápia vagy a műtétes helyek.

A szakma érdekvédői szerint viszont a kormány egyszerűen nem kezeli a súlyának megfelelően a kérdést. A baj sokkal komolyabb annál, mint hogy ösztöndíjprogramokkal és hatáskörök kiterjesztésével megoldhatnának bármit. Szándék, akarat kell, és hogy a kormány kimondjon számokat.

„Amikor a határőrvédelemről volt szó, hogy ott kell a migránsokkal szemben legalább kétezer ember, óriásplakátokon hirdették, kötelezően irányították a munkaügyi központok az álláskeresőket erre a területre. Itt semmilyen hasonló, erős, határozott akarat nem érződik – panaszolja Bugarszki Miklós. – Ha a fiatalok vonzónak látnák ezt a pályát, ha vissza tudnánk csábítani a pályaelhagyókat, akkor lehet segíteni a krónikus szakdolgozói hiányon”– folytatja a vezető, aki ezért sürgeti az  egyesület által kifejezetten a szakdolgozók részére kidolgozott életpályamodell elfogadását. Hiszen így is kevesen vannak, nagy pszichés és fizikai leterheltség mellett kell dolgozniuk, és nehézkes a szakember-utánpótlás megoldása is. Egyelőre azonban csak annyi történik, hogy ajánlások érkeznek a kormány felé, de az előterjesztők szerint az illetékesek nemigen hajlandók foglalkozni vele.

„Folyamatosan azt a választ kapjuk, hogy majd kollektív szerződésben megoldják a kérdéseket, szerintük ugyanis a szakdolgozói szakma annyira szerteágazó, hogy nem lehet egységesen kezelni – mondja Bugarszki Miklós, aki szerint pedig a modell főbb vonalai már jó ideje meg is vannak. – Akkor tudunk részletes és alapos anyagot készíteni, ha nyitottak rá. Mert megannyi égető kérdés van, amire, ha nem adunk megoldást, végleg kezelhetetlenné válik a létszámhiány.”

Az első és legfontosabb az lenne, ha az egészségügyi államtitkárság visszakapná önállóságát. De megoldandó lenne a szakgimnáziumok felkészítésének a hiányossága, ahol a tanulók nem kapnak megfelelő tudást.

Sürgető a szakma vonzóvá tétele, mondja Bugarszki Miklós, aki pontosan látja a problémákat. Súlyos kérdés persze a pénz. „Kisebb-nagyobb előrelépések ugyan történtek, mint a tavaly szeptemberi béremelés, de azt a bérminimum és a minimálbér elvitte. Ezért szeretnénk, ha lenne egészségügyi dolgozói bértábla, amely igazodik a minimálbérhez, ma ugyanis tizennyolc éves szolgálati viszony után jut el egy szakdolgozó oda, hogy a fizetése a 181 000 forintot meghaladja” – mondja. A kis fizetés miatt minden pénz számít, nem véletlenül kérik az életpályamodellben a hűségjutalom – nem keverendő össze a közalkalmazotti jubileumi jutalommal – bevezetését, amelyet meghatározott időszakonként kapna meg fix összegben az ápoló. De nem minden a pénz, probléma például, hogy nincs szakmai előmeneteli lehetőség, mint például az orvosoknál, ami szintén nem teszi vonzóvá pályát.

„2010 óta ugyanazokat kérjük, és igazán nincsenek elvetemült igényeink. Konkrét javaslatokat tettünk a pályakezdők támogatására, a családbarát munkahelyek kialakítására, az egészségvédelemre, a kiszámítható jövedelmi viszonyokra, a szakmai fejlődésre és a biztos időskor megalapozására. Az általunk felvázolt életpályamodellben kiemelt szerepet kapott az egészségügyi szakképzések újragondolása is” – sorolja a szakember, hozzátéve: a nálunk sokkal jobb helyzetben lévő országokban – mint például Svédország – is tudják, hogy kell egy ilyen rendszer.